A valóság határain túl
1964. szeptember 5-én léptem a világ színpadára egy kis porfészekben, Nagyszőlősön, a Fekete-hegy „misztikus” árnyékában. Gyermekkorom értékes pillanatai születtek nagyapám házában, ahol ő nem csupán a festékekkel ismertetett meg, hanem saját képzelete teremtette meséivel is.
Az iskola falai között visszahúzódó voltam, zárkózott, mint egy börtönajtó, a kulcs pedig a művészet volt. Az egyes stílusok és alkotók megismerésének útján Da Vinci és Michelangelo munkásságának megismerését követően végül Salvador Dalí szürrealista birodalmában vetettem horgonyt. Középiskolai éveim végéhez közeledve szellemem kiszabadult a palackból, formát és színt adott a kimondhatatlannak.
Ebben volt segítségemre mentorom, Papp Miklós festőművész, aki sokat tanított világnézetekről és művészeti irányzatokról, technikákról. Hamarosan lehetőségem is nyílt kiállítani néhány képemet a helyi művészekkel, azonban a realitás béklyóiba zárt közönség idegenkedve fogadta álmaim vászonra vetített világát.
A Nagyszőlősi Politechnikumban folytattam a tanulmányaimat, ahonnan 1983 tavaszán munkagyakorlatra kellett mennem Moldáviába. A búcsúéjszakán barátaimmal aeroszolos festékkel álmokat festettünk a város falaira – nem sejtettem, hogy ezek a képek erősebb visszhangot keltenek majd, mint ecsetvonásaim. Már Moldáviában értek utol a hírek: a KGB keresi a falfestmények alkotóját. Hazatérve szembe kellett néznem a rendszer arcával, amely jobban félt falfirkáimtól, mint művészi alkotásaimtól. Vegzálták a barátaimat és a nagybátyámat is, aki 56-os politikai rab volt. Kihallgatások után úgy döntöttek: a katonaság talán kiűzi belőlem a művészet démonát. Kamaszkorom itt véget is ért.
A KGB és pártemberek közreműködésével kirúgattak a komszomolból (ezzel nem sikerült igazán elszomorítaniuk), de azért december 5-én elindítottak a katonai szolgálatomra és a lelkemre kötötték, hogy majd írjak, hogy milyen volt az első (és remélik az utolsó) találkozásom a jegesmedvékkel. A permi vasútállomáson másfél méteres hófalak között ébredtem a rideg valóságra. Az Ural északi részén, Szolikamszk városán túl, a Komi ASSR mellett egy kis faluba kerültem, ahol a rabok jóval többen voltak, mint a szabadok. A falut erdő és mocsár ölelte körül – csak akkor volt átjárható, amikor a természet úgy akarta.
Kemény időszak állt előttem. Otthonról rossz hírek érkeztek: apámat miattam bocsátották el, anyámat is ez fenyegette, helyben meg az idősebb katonák kegyetlen igazsága szerint „három hónapig hideg van, aztán kilenc hónapig nagyon hideg”. A sors különös fordulataként a kaszárnya fűtőházában egy többszörös gyilkosságért elítélt rab másodállásban festegetett, a rendszer számára plakátokat, önmagának pedig szabadságot festett. Esténként, amikor tehettem, kiszöktem hozzá. Ittunk egy forró csifir teát és festegettünk az újdonsült barátommal.
1985 karácsonya meghozta a szabadulást. Hosszú út volt ez egy pokolból. Karácsonyra hazaértem és átölelhettem végre anyámat, apámat és a húgomat. Belevetettem magam a felnőtt életbe. Jött még néhány új barátság, szerelem, élmények, emlékek a tiszai kőbányai tónál, majd a nagybetűs szerelem – megnősültem, két fiam született, de a nehéz évek újra eljöttek, a megélhetésért küzdöttem. Egy kis szobában éltünk négyen, ahol csak a padlón tudtam festeni, ha volt rá időm és erőm.
Képeimet dicsérték, de a valóság hideg falai között nem találtak otthonra.
Most, évtizedek múltán újra ecsetet ragadtam. Vannak még gondolataim, amelyek formát követelnek, színeim, amelyek fényre vágynak. A szürrealizmus nem csupán művészeti stílus számomra – hanem az egyetlen valóság, ahol igazán szabad lehetek.
„Zárkózott voltam, mint egy börtönajtó, a kulcs pedig a művészet volt.”